Kálmán Imre, Leo Stein, Bela Jenbach, Békeffi István, Kellér
Dezső, Gábor Andor: Csárdáskirálynő (Pécsi Nemzeti Színház) ürügyén
Ciki? Ciki beülni a Csárdáskirálynőre? Persze hogy az, mert mindenkinek
a kedves Bástya elvtárs jut róla eszébe! És aki látta Bacsó másik, hasonló filmjét
is, annak még Udvaros arca is beugrik, amikor a „Te rongyos élet” végén belökik
a színpadra. Mára ez a darab valóban közhelygyűjteménnyé vált, „jó
társaságban" nem illik egyetlen mondatát sem ismerni. Igaz, ez tényleg nem görög
sorstragédia, Szilvia valóban nem Elektra, de ha az ember az előadás alatt a
közönséget nézi, mégis megdöbbenhet. A szomszéd páholyban ülő, határozottan
értelmesnek látszó gimnazistáknak tetszik. Figyelnek, kicsit sem vihognak, gondolkodnak,
néha duruzsolnak. Talán mert ők még szoktak szívből szeretni, ők még
ismerik azt az érzést, amikor nagy szerelmünk egyszer csak elutazik, és pár hét
után már egy új fiú/lány oldalán libeg be a társaságba. A másik oldalunkon
ülő, helyi újságírók, minden fanyarságuk ellenére a darab végén lelkesen
tapsolnak. Pedig aligha az előadás magas művészi színvonala fogta meg őket.
Igen, szegény „nagyoperett” látott már a pécsinél fényesebb környezetet
is. A picike színpadon csak "helybenkeringözni" lehet, mint egy szalagavatón, a
prózai színészek a dalokat csak jelzik, a „cicák” talán a szomszéd kis lokálból
ugrottak át (de a híres Pécsi Balettből biztosan nem). Mondjuk ki: a színpadon
megjelenő művészek sem énekelni, sem táncolni nem tudnak olyan szinten,
ahogy azt ebben a darabban megszoktuk, egyes mellékszereplőket kifejezetten jobb
lett volna fel sem engedni a színpadra. A kürtös hölgy az árokban kifejezetten
feszengett is, tán éppen emiatt. Mégis be kell vallani:
szórakoztató és jó előadás volt. Miért?
Biztosan nem azért mert az ifjú sanzonett szerepét, akibe a
szöveg szerint minden férfi első látásra szerelmes lesz, ismét MILF korú
hölgyre osztották, és Cecília, akiért még három férj után is bolondulni lehet, ismét
Honty Hanna korú dáma. Mit tudnak akkor ezek a művészek (mert művészek!) ott a színpadon,
amitől nem tartjuk őket rossz csepűrágóknak? Mit tudtak ennek a darabnak az
írói, amitől „működik” ez az előadás is? Alighanem egyetlen dolgot: a látszólag
mindenkitől távol álló, hercegi, hercegnői, orfeumi környezetben, ahova nemhogy
a ma közönsége, de a száz évvel ezelőtti közönség sem juthatott be soha, olyan
embereket mutat be, akik teljes mértékben élnek. Ráismerünk barátainkra azokra
a valóban élő apró kis mozdulatokról, gesztusokról, amiktől élni kezdenek a jelmezes,
agyonsminkelt figurák.
Élnek, mert ma is vannak köztünk
olyan végtelenül nevetséges emberek, akik komolyan veszik régen
anakroniksztikussá vált ilyen-olyan rendjüket és rangjukat. El lehet hinni,
hogy létezik olyan önmagát szerelmesnek mondó férfi, aki a saját státusza
miatti büszkeségből, gőgből nem venné feleségül állítólagos szerelmét, csak a
szakmája miatt. Élnek, mert Cecília nyugodtan lehetne Ausztriába szakadt testvére annak a Becky
Sharpnak, akiről két hete beszélgettünk, és akiről már megállapítottuk: ma leginkább
HR igazgató lehetne. Élnek, mert avítt jelmezük nem zavar jobban, mint azon urak
jelmez-egyenruhája, akik felnőtt ember létére
sem vetik le farsang elmúltával a huszármentét, és a „jobb társaságban” ma is bárónak,
grófnak, sőt hercegnek mondják magukat. Jól esik látni a színpadon mindazt,
amit nem merünk látni az életben: hogy az álszentség, az önteltség, a dölyf, a
hamis hiúság mily nevetséges! Jó látni, hogy egyedül Szilvia, mondjuk ki: a lekurvázott nő
az, akit nem lehet lesajnálni, nem lehet kinevetni, ő az, aki a színpadon is egy
lány, aki harcolni akar azért a férfiért, akit valóban szeret. Ennél modernebb nő
nincs, nála határozottabban senki nem áll ki ma sem a kenyérkeresete, a
függetlensége a szabadsága mellett. (A „liberté” szót még jegyezzük meg, a jövő
héten még visszatérünk rá!) De akkor miért lenne ciki ez a darab?
Kell is az előadás végeztével egy kis séta Pécs igazán
rendesen (noha talán kissé megkésve…) kialakított belvárosában, ahol irigylésre
méltóan mozgalmas „élet” van éjfél körül. Közben meg elképzelhetjük a történet
folytatását. Valahogy így:
„Miután Szilvia sikerrel felülkerekedett leendő anyósán, és megköttethetett házassága nem túl határozott jellemű szerelmével, azonnal ő lett a kenyérkereső a családban. Karrierjét természetesen nem adja fel, folytatja színésznői pályáját. Férje, Edwin, a herceg, irányítja a háztartást, neveli a gyerekeket, miközben néha, csak saját magának, délutánonként, mikor viszi a kölyköket a Schönbrunni kastély kertjében lévő játszótérre, eldúdolgatja a „Te rongyos élet” refrénjét. De ebből nincs semmi feszültség: mindenki elfogadja ezt a munkamegosztást. Bóni és Stázi pedig vasárnaponként megállnak a ház előtt, és a két család együtt indul a hegyekbe biciklizni.”
Nem így lesz? A jajcica alapján nem erre gondol az ember?
Furcsa ez a jövőkép? Pedig nincs másik alternatíva!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése