Kertész Mihály: "Casablanca" című filme nyomán
Megjöttünk szabiról, itt az iskolakezdés, megvoltak az első szülői
értekezletek, itt az idő folytatni a blogot. Folytatni kell, mert rengeteg
izgalmas esemény zajlik körülöttünk, ezekről nem lehet nem beszélni. Ráadásul
egy nagyon fontos témánál hagytuk félbe a „csevegést”: éppen a szabadságról, Carmen
szabadságáról beszélgettünk. Már akkor is tudtuk, hogy ezt a témát folytatni
kell, csak ennek a második résznek a megírását oly sok esemény hátráltatta...
De vágjunk végre bele!
Az egyik internetes portál pár napja kiemelt helyen hozta, hogy
harminc éve halt meg Ingrid Bergman.És ők is azonnal annak a filmnek a nevét
illesztették a hír címébe, amelyikre alighanem mindenki emlékszik, ha csak
egyszer látta is. Márpedig a Casablancát egyszer legalább szinte mindenki megnézi.
Pedig ez egy igen egyszerű film: két tökéletes férfi, akik között egy
tökéletes nő képtelen választani. Annak a kornak a divatjának még ez a női viselkedési
modell felelt meg: a férfiakat mindenben segítő, szép és látszólag gyenge,
támaszra szoruló asszony. Egy kis önfeláldozás, vagy inkább nagyon is sok, amit
azért egy kicsit semmibe veszünk, nem mutatunk ki, természetesnek tartunk. Ki
tehet többet a másikért, ki szereti jobban a másikat, kinek fontosabb a másik
élete, mint a sajátja. És legbelül az alapkérdés: kinek fontosabb egy
megfoghatatlan eszme: a szabadság megtartása, mint a saját jövője. Ennyi a
film, aminek dramaturgiai nagyságát éppen az adja, hogy ezek a gondolatok szinte
meg sem jelennek a szövegben, a képeken, a szereplők alig beszélnek ilyesmiről.
A képeken hétköznapi események zajlanak: vesznek, adnak, üzletelnek mindennel, isznak,
kártyáznak, egy kicsit még énekelnek is. Mégis mindenki, de valóban mindenki
megérti, hogy a Magyarországról már 1926-ban elmenekült Kertész Mihály miről is
beszél.
Mert nem az egyszerű „sztori”, nem a nagyon is klasszikus, szinte
sematikus cselekményvezetés, még talán nem is az igazán kiváló színészi munka
hozza a film örökérvényűségét. Hiába lenne Bergman valóban tökéletesen
fényképezett és valóban örök szépsége (persze, az operatőr is kapott egy
Oscart), hiába lenne Bogart jól ismert, és akkoriban minden nő által imádott
flegmasága, még a tökéletes színészi munka is kevés lenne a film sok évtizedes,
több generáción át tartó elfogadottságához. Ez a film a magyar rendező munkája miatt
lett ennyire jó! Ő irányította a négy (!) forgatókönyvírót, akik valóban
mondatról mondatra, másodpercről másodpercre tökéletesen dolgozták ki ennek a
filmnek minden jelenetét. Kertész és forgatókönyvírói, akik persze ugyancsak
Oscar díjat kaptak a munkájukért, valami olyasmit oldottak meg, ami keveseknek
sikerült.
Megoldották azt, hogy a Casablancának a látszat ellenére talán
mégsem a Bergman alakította Ilse, a két tökéletes férfi között őrlődő asszony
az igazi női drámai hőse. Hanem talán Yvonne, a kis liba, aki ugyanúgy
szerelmes a Bogart alakította szívtipró Rickbe, mint minden nőnemű lény, csak ő
reménytelenül. Ez a kis senki válik a film üzenetét hordozó alakká, őrá egészen
biztosan mindenki emlékezni fog, pedig a teljesen ismeretlen Marie Madeleine
Berthe Lebeau színészi képességei nem hasonlíthatóak össze Bergmanéval. Soha, senki
nem emlékszik akár csak egyetlen másik jelentre is, amiben ez a színésznő emlékezetest
alakított volna. Neki ebben a filmben is mindössze néhány snittje van, ami
közül egyet – blogíró szerint legalábbis – minden fiatalnak látni kellene,
kamaszkorában, 15-16 évesen, amikor még komolyan tudja venni a „szabadság”
gondolatát. Ki ez az Yvonne? Egy kis konzumlány, akit Rick, a főnők a film
elején nyeglén, szinte észrevétlenül pattint le, észre sem vesz, rá sem néz. De
dramaturgiailag hihetetlen fontos ez a pár másodperc is, mert ettől tudjuk
„helyére tenni” a lényegtelen kis nőt. Aki később már mint egy német tiszt
babája tér vissza, bosszantani Ricket, és minden franciát. Hányszor éltük ezt
mi is át! Hány lányt sértettünk véletlenül halálra azzal, hogy nem vettük észre
közeledésüket, akik aztán egy életre bosszút esküdtek ellenünk? De ettől még sem
Rick, sem Yvonne képe nem maradna fenn. De van egy jelenet, amikor a másik hős
férfi, Victor László, utolsó menedékként a francia himnusz, a Marseillaise
zenéjével képes csak túlharsogni a megszálló német dalosokat. Ekkor látjuk utoljára
Yvonne arcát, megmértük, mindössze nyolc másodpercre. De az a nyolc másodperc,
ez az arc valóban beleég az ember agyába. A pici nő, akiről tudjuk, hogy eladó,
megvehető, bárkinek, bármikor megkapható, 160 centije minden erejével énekel. A
Marseillaise-t harsogja, a francia himnuszt, a klasszikus, az 1789-es szabadság
himnuszát énekli. Mert a Marseillaise a szabadság maga. Akinek volt szerencséje
megérteni és megtanulni a francia szöveget, az könnyebben megérti, hogy a
varázslatos hatású „Marchons! Marchons!” (a magyar változatban: „Csak jöjj,
csak jöjj”, szó szerint talán „menjünk, menjünk”) szavak elhangzásakor miért
indult el és indulna el ma is valóban oly sok ember megvédeni a szabadság, egyenlőség,
testvériség („Liberté, égalité, fraternité”) eszméjét.
Ezért fontos ez a film, ezt a jelenetet, ami egyben a film
fordulópontja is, készíti elő Bergman, Bogart, és az egész szereplőgárda játéka.
Emellett már szinte mellékszál, hogy a film egy olyan igazi szerelmet mutat be,
ami keveseknek adatik meg. Pedig azt sem szabad elfelejteni, hogy „a világ
örökké ünnepli a szerelmeseket”. („The world will always welcome lovers As time goes by”).
De ez egy másik történet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése