Rossz olvasni II.: „Napról napra várjuk, hogy hátha valami történik. De hát mi történne?”

                                                                                                    Sarkadi Imre: A gyáva

Vannak alkotások, amelyeket az igazi hozzáértők nem értékelnek, mert túl egyszerűnek találnak. Ezek általában olyan zenék, színdarabok, regények, esetleg festmények, amelyeket könnyű megérteni, és ezért szokás azt gondolni róluk, hogy megalkotni is könnyű azokat. A szerzők életében aztán megy a fanyalgás, és az írónak, zeneszerzőnek vagy szerencséje van, és egy csomó pénzt tud keresni a jól érthető műveivel, vagy addig-addig tépik, harapják a művészt, amíg valami úton-módon, alkohollal, szerekkel, vagy csak a saját gondolatuk által tönkre nem teszi magát. A magyar irodalomnak, azon belül is az átkos, szocialista irodalomnak is számtalan ilyen alkotója van, köztük sok olyan, akiket ma már ismerni sem illik, hiszen egyértelműen a szocialista rendszer emberei voltak.

Vagy sem.

Vegyük elő egyik ilyen írónk anyagait, amelyek az tudós irodalmi szakemberek szerint nem elég színvonalasak, írójuk nem elég képzett, a regények, drámák, nem számítanak magas irodalomnak. De ha ötven, hatvan évvel megírásuk, és az írójuk furcsa halála után is tele vannak ma is érvényes gondolatokkal, ma is köztünk élő figurákkal, akkor lehet, hogy csak egyszerűen érthetőek.

Írójuk pedig Sarkadi Imre (érdemes most gyorsan elolvasni az életrajzát…).

Miért nem olvassa ma senki a regényeit, novelláit? Miért csak a legelvetemültebb színházak, a legjobb rendezők merik néha-néha színre vinni a darabjait? A válasz nagyon egyszerű. Mert ezeket rossz olvasni, rossz nézni. Mert rossz azt olvasni, rossz azt látni, hogy az emberek nem jók, nem kedvesek és főleg nem tisztességesek. Mert a megírásuk után több mint ötven évvel, egy teljesen másnak gondolt társadalmi helyzetben a művek szinte minden mondata érvényes, kimondható.

Mert fáj olvasni, noha tudván tudjuk, hogy a nők is, a férfiak is hűtlenek, a szerelem elmúlik vagy tán soha nem is volt. Fáj olvasni amikor maga a gyönyörű asszony mondja ki, hogy „… együttlétünk üzlet, aminek az alapja az ő pénze és az én személyem…”. Fáj olvasni, mert ma is élnek körülöttünk ilyen asszonyok. Talán nem is kevesen.

Mert fáj olvasni, hogy valakinek teljesen értelmetlenül múlik el az élete. Fáj olvasni, hogy egy asszony a saját születésnapján, ami elméletben az egyik legszebb nap az évben, mondja ki, hogy „… harminc év alatt tulajdonképpen semmit sem csináltam…” Sokan mondhatják el ezt ma is harminc, harmincöt évesen, majd negyven, ötven évesen is, és sokan tudják már előre, hogy hatvan évesen is ezt fogják mondani. Mert tényleg nem csinálnak semmit, semmit, ami bárki számára egy kicsit is hasznos lehetne. Mert fáj olvasni, mert ma is élnek körülöttünk élnek ilyen emberek. Talán nem is kevesen.

De nem csak olvasni fáj, hanem, ha filmre viszik, és ha jól viszik filmre, akkor fáj nézni is. Pedig a film is több, mint ötven évvel ezelőtt készült. Hogy lehet ez? Egyáltalán, ki engedte meg 1971-ben, hogy olyan filmet készítsenek, amely nem az akkor öröknek gondolt szocialista rendszer szépségeit tárja elénk?

Megengedték, talán mert a film rendezőjénél, Mihályfi Imrénél politikailag hűségesebb kádert nehezen lehetett volna találni azokban az években. (A jó káderek talán mindig kapnak pénzt filmkészítésre.) Megengedték, talán mert a film szereposztása sablonosabb nem is lehetet volna. Kállai játszotta a mindenben sikeres pártkádert, Tordai Teri a csodaszép gyávát, Huszti Péter az ifjú kétkezi munkástitánt, és Kálmán György a cinikus sátánfajzatot. A film mégis maradandó lett, mert a harmincéves színésznő, akire akkoriban szinte csak vetkőzős szerepeket osztottak, olyan hihetően alakította a harmincéves gyávát, hogy az ma is fáj. Huszti szinte még csak kikerült a főiskoláról, de a szorgalmát, jó modorát már számtalan látványos, és minden esetben nagy, pozitív hős szereppel hálálta meg a filmvilág, amiket többé-kevésbé el is lehetett neki hinni. Kállai akkor még nem tudta, hogy egy ország fog Pelikánként emlékezni rá, Kálmán Györgyre pedig addigra már teljesen ráfagyott az intrikusi szerepkör, amit sok manírral ugyan, de kiválóan tudott hozni.

Minden sablonossága ellenére a film ma is megnézhető. Csak éppen fáj nézni.

A gyáva az adatbázis szerint „filmdráma”, ami talán műfaji tévedés, mert nem tragédia, hiszen senki nem hal meg a végén. Hacsak nem éppen ez benne a tragédia, hogy a hősöknek tovább kell élniük. Nem komédia, mert az olvasó még csak el sem tud mosolyodni nézése közben. Lehetne színmű, mint drámai műfaj, amelyet Csehov fejlesztett tökélyre, és talán valóban: ezek az emberek is teljesen értelmetlenül élik anyagilag kellemes, dologtalan életüket, éppen úgy, mint Csehov hősei. Csakhogy Csehov halála után alig több, mint tíz évvel az általa tökéletesen megrajzolt értelmetlenséget elsöpörte a háború és a forradalom. A Sarkadi megrajzolta értelmetlen életek ma is itt vannak közöttünk.

Ezért aztán ez a kisregény, a belőle készült film mégis lehet tragédia. Mert Sarkadi halt meg, ő lett öngyilkos, aki ezzel az írásával tökéletesen bemutatta egy létforma teljes értelmetlenségét, de oly módon, hogy előre láthatóvá tette, hogy ez a létforma évtizedekre fennmarad. Honnan tudta? Honnan tudta, hogy halála után nem hogy tíz, de ötven évvel is köztünk élnek a gyönyörű gyávák is, a hatalom által ünnepelt tehetségtelenek is. Mert őszintén szeretni gyáva nők, alkotni tehetségtelen férfiak a modernnek mondott világunkban is sokan vannak, esetleg a teljes egyenjogúság jegyében idomulnak hozzájuk alkotni tehetségtelen nők, és szeretni gyáva férfiak is.

(fotó: pixabay.com)

Rossz olvasni I.: „Majd megfizetik a gyerekeink!”

 Zola: A hajsza

NEM, ebben a minisorozatban NEM arról lesz szó, hogy ne lenne jó olvasni. Mi is Vörösmartyval értünk egyet: igenis ment a világ a könyvek által elébb… De akkor miért ez a cím? Miért ez a borzasztó cím? Ki lehet az az elvetemült, az a nagyon gonosz szülő, aki komolyan és minden szégyenérzet nélkül arra gondol, hogy amit ő elkölt, amit ő felél, amit ő felzabál, azt majd a gyerekeinek kell megfizetni?

És NEM, most nem egy újabb környezetvédelmi kiselőadás következik.

Vannak könyvek, amelyeket néha fáj elolvasni. Vannak könyvek, amelyeket néha fáj kézbe venni. Így aztán vannak írók, akik műveit ma már alig olvassák. Zola ilyen. Zola ma már nem része a NAT tananyagának sem. (Pedig ő nem is volt kommunista…)

Zola „A hajsza” című könyvét fiatalon, első regényei sorában, 1871-ben írta, majd’ tíz évvel legnagyobbnak elismert alkotása, a Nana előtt. Mire megjelent, már egyértelmű volt: III. Napóleon belebukott a nagy nacionalizmusába, pontosabban 1870-ben legyőzte egy még nagyobb nacionalizmus, a német. Franciaország Sedan mellett csúfos vereséget szenved:  a csata egyetlen napja alatt hadifogságba kerül 38 francia tábornok, 2830 tiszt, és több, mint 100.000 francia katona (ez annyi, mint ma Debrecen és Szeged, Magyarország Budapest után két legnagyobb városának teljes férfilakossága együttesen). Német Császárság néven megalakul az egységes Németország, Bismarck nagy álma, III. Napóleon császár pár pillanat alatt megbukik, külföldre kénytelen menekülni. A legyőzött Franciaország éhezik, kitör a kommün, amit ugyan gyorsan levernek, de a teljesen feleslegesen indított háború nyomai sokáig nem múlnak el. És Zola pontosan látta, hogy III. Napóleon 18 évnyi császársága alatt teljesen irreálisan mérte fel országa erejét, teljesen nevetségesen túlbecsülte saját szerepét, és teljesen hibásan tette tönkre a következő generáció életének jó részét. Zola kiválóan látja III. Napóleon borzasztó hibáit. Érdemes lenne tanulni belőle, még ha nagyon fájdalmas is olvasni.

Pedig III. Napóleon egyáltalán nem volt buta. Eleinte (1848-tól 52-ig) demokratikusan megválasztott elnöke volt Franciaországnak, de miután megunta a demokráciát, a hadsereg által támogatva szerezte meg a korlátlan hatalmat. majd egy jól kiválasztott népszavazási kérdésre, a nép valós többsége által adott válasz alapján, természetesen nem saját hiúság miatt, hanem kizárólag a közvélemény nyomására császárrá választatta magát. Ekkorra már egyértelművé vált, hogy „Aki szereti a császárt, szereti Franciaországot.” Kizárólagosan saját, jól megválasztott híveivel vette körül magát, hiszen „Mi a legmohóbbak közül választjuk majd ki a híveinket.” Ezek a hívek nem mondtak aztán ellent annak, aki felemelte őket, gyorsan vagyonosodhattak is, és „a nagy vagyonoknak a trón köré kell tömörülniük.”

III. Napóleon gyorsan átépíti, ha nem is az egész országot, de Párizst. Hatalmas körutakat épít, nem is csúnyákat. Létrejönnek a ma is gyönyörű és impozáns „Hausmann” körutak, mihez óriási telkeket kell venni, eladni, kisajátítani. Párizs tényleg gyönyörű lesz, és eközben akinek kedvezett a „szerencse”, az rendkívül gazdag is lehet. A szegény senkikből gyorsan gazdag senkik lesznek. És akik végtelenül gazdagok lettek, jól is érzik magukat, mert „Lám, ha az ember keres, nincs panasz.”

III. Napóleon 22 évnyi uralkodása után majd’ egy másik húsz évnek kell eltelnie, mire az ország kiheveri a francia második császárság diadalának költségeit. Húsz év nagy idő egy ember életében, nagy idő, különösen, ha a gyerekeknek a szülők értelmetlen költekezése miatt kell küzdeni, takarékoskodni, a feleslegesen felvett és elherdált hiteleket óriási áldozatok, megtakarítások árán visszafizetni.

De húsz nehéz év csak az emberek életében fájdalmas, ez nem nagy idő egy város, egy ország életében. III. Napóleon uralkodásától és bukásától teljesen függetlenül a 19. század végi Franciaországban virágzik a művészet, teljes pompájában van az impresszionizmus, és a forradalom 100. évfordulójára rendezett 1889-es Párizsi Világkiállítás már ismét a „gloire” jegyében zajlik.

Az ezt követő idők pedig már sok más, szintén „rossz olvasni” regény alapjait adták… Ha valaki nem olvassa Zola könyveit, akkor a történelmileg jelentéktelenné vált III. Napóleonra csak a francia tankönyvek emlékeznek, az ott érettségiző diákok nagy bánatára.

De inkább olvassuk őket, még ha fájdalmas is, mert érdemes.

(fotó: pixabay.com)

A bajor polgári önérzetről

Blogíróról közismert, hogy valamikor nagyon régen, hosszabb ideig Ausztriában dolgozott. Jópár történet már elő is került azokból az időkből, de van még egy, ami nem jött még ide, mert azok szerint, akik hallották, itthoni fülnek nagyon hihetetlennek tűnik.

Miért kezdett blogíró külföldön szerencsét próbálni? Nagyon egyszerű, noha ő nem volt sem a király, sem a juhász legkisebb fia. Egyszerű mérnökember volt, aki akkoriban (is) elég sokat dolgozott, hogy etesse, ruházza és mindenféle készségekre taníttassa három csemetéjét, és ez akkoriban mellékfoglalkozások egész sorát jelentette. Rendszeresen késő éjszaka keveredett csak haza, mivel a sokadik munkahelyén csak a főállású munkaidő letelte után kezdhetett el dolgozni. Ha ehhez hozzávesszük, hogy egyre több szakmai konfliktusa volt a főnökséggel, már eléggé érthető, hogy miért fáradt bele ebbe a teljesen abnormális munkastílusba. Mert bármennyire is jól lehetett így keresni, azoknak, aki ismerték az akkori nemzetközi (értsd: nyugati) szakirodalmat, egyre kevésbé volt elfogadható az itthon még nagyon erősen uralkodó, a jól-rosszul (sok esetben sajnos rosszul) lemásolt technológiákon, és az erősen csehovi gondolkodásmódon alapuló környezet. Így aztán egy szép szeptemberi napon megjelent új munkahelyén, ahol ugyan két év intenzív nyelvtanulás után sem értett egy árva szót sem abból, amit tőle kérdeztek, de az már délutánra kiderült, hogy szakmailag viszont nagyon is azonos nyelvet beszélnek a kinti kollégákkal. Mindazok a viták, amelyeket itthon nap, mint nap a főnökével kellett lefolytatni, ott már rég lezárt ügyek voltak, és bizony, pontosan azok a munkamódszerek uralkodtak, amelyeket ő látni és használni szeretett volna.

Igaz, pár hét alatt az is kiderült, hogy „sógoréknak” van egy-két speciális szavuk, amelyek igazán a német nyelvterület egyetlen más részén sem használatosak, és ez kicsit sem véletlen. Az egyik a „gemütlichkeit” (otthonosság, kényelmesség), ami kizárja ugyan az izzadsággal járó erőlködést, de nem zárja ki, hogy a jó kedvvel, vagy legalábbis minden nyafogás nélkül elvégzett precíz munka hasznos legyen. Ezt nagyon nem szabad összekeverni a lustasággal, aminek a legtöbb osztrák munkahelyen nyoma sincs: a kollégák reggel pontosan érkeznek, a feladatokat valóban precízen ellátják, de a munkaidő lejártakor azonnal „feierabend” van, eldobják a ceruzát, amit másnap reggel biztosan ugyanott találnak, ahol elejtették. Ez az egzisztenciális biztonság irígylésre méltó, nem csoda, hogy nem aggódják túl az életüket. És ami még a bécsi kedélyesség fontos része, hogy ha egy kollégának két megoldás közül kell döntenie, és számára nem előnyösebb sem az egyik, sem a másik, akkor biztosan azt fogja dönteni, ami a többiek számára hasznosabb. Érdekes módon a „dögöljön meg a szomszéd tehene” mondás osztrákul nem létezik. Talán a lila tehenekre nem igaz… Az persze más kérdés, ha valakinek a karrierje, előmenetele forog kockán, akkor…, hát igen, akkor ott is könyöklés van.

A másik szó elemzéséhez tudni kell, hogy blogíró a kinti munka elvállalásakor kikötötte, hogy három gyerekes apukaként nem hajlandó munkavállalási engedély nélkül, „Schwartzarbeiter”-ként dolgozni. Ez a közvetítő cégnek akkoriban elég szokatlan volt, de mivel a „Herr Doktor” után fizetett órabér, éppen a (valójában igazán soha nem hasznosult) egyetemi kisdoktorija miatt jóval magasabb volt, mint a többieké, munkabére pedig nem több, mint a kollégáké, a jelentősen magasabb profit megőrzése érdekében főnökei megígérték, hogy megoldják a kérdést. Ami nem volt egyszerű, mert bizony a másik, nem kizárólag Ausztriában használatos osztrák kifejezés a „Schlamperei” (felületesség). A slamposság, ami nem idegen a réges-régen felbomlott monarchia néhány másik országától sem, leginkább a svájci precizitással összevetve tűnik fel: ott már azért megbüntetnek, ha egy picike, papírból készült orvosságos dobozt valaki az általános szemét közé dob (mert a jó szomszédok még egymás szemetét is áttúrják), itt, Bécsben ha valami még működik, használható, senkinek eszébe sem jut kicserélni, mégha már régen le is pattogzott róla a festék. Ez a jellemző az adott esetben azt jelentette, hogy a kényelmes osztrák közigazgatási hatóságok egy munkavállalási engedély kiadását akár hónapokig is képesek elhúzni. Amikor pedig blogíró ezért hisztizni kezdett, főnökei egy másik, szintén nagyon osztrák eljárást vettek elő: minden olyan dolgozó, akinek van Németországban (értsd: akkor Nyugat-Németországban) érvényes munkavállalási engedélye, automatikusan, minden procedúra nélkül kap egy osztrákot is, pedig akkor még Ausztria sem volt az EU tagja. A németeknél viszont rend van („Ordnung muß sein”, már Bismarck gróf is megmondta…), kvóták vannak, szakmai feltételek, jól dokumentált eljárások. Így aztán fájó szívvel ugyan, de elhasználtak egy német kvótát blogírónk engedélykérésére.

Be is nyújtották az elvárt dokumentumokat, ami után egy szép tavaszi napon felhívták telefonon, hogy mehet Münchenbe bepecsételtetni a munkavállalási vízumát. (Ne felejtsük el, ez még az internet, az e-mail és a mobil telefonok megjelenése előtt volt, ezért maradt csak a telefonhívás. Se e-mail, se SMS, se Messenger, se push-üzenet… Hiába, maga a kőkorszak…) Egyeztettek is egy májusi napot, amikor bemehet a hivatalba. Foglaltak számára szállást egy kis müncheni panzióban, amit egy félig magyar házaspár vezetett: az férj eredetileg magyar volt, az asszony bajor. Blogíró gyakorlatlanságból sajnos elkövette azt a hibát, hogy nem kora reggel kapunyitásra ment a „Kreisverwaltungsreferat”-ba ügyet intézni. Komótosan megreggelizett, és már csaknem tíz óra is volt, mire jónéhány papír kitöltésével hivatalosan is bejelentkezett az egyik, az export cég által bérelt nagyobb lakásba, ahol hihetőnek hangzott, hogy a valóban ott lakó kollégák és családjuk mellett ők is elférnek. Utána kért időpontot a számára kijelölt, a hivatal felső emeleteinek egyikén ülő, egyszerű ügyfelektől már elzárt ügyintézőhöz, akinél szerencsére nem volt senki, és azonnal fogadni is tudta.

A hivatalnok előtt már ott volt egy elég vastag dosszié, benne jól láthatóan nem csak a benyújtott dokumentumok, hanem még egyéb, alighanem innen-onnan összegyűjtött irat. Kicsit beszélgettek, hogy mikor is kezdett el külföldön dolgozni, hol van éppen most állásban, hogyan tud megélni, mennyit keres, meddig szándékozik még maradni, meg hasonló, szokásos kérdéseket. Egyetlen meglepetés csak az volt, amikor a hivatalnok feltette azt a kérdést, hogy melyik iskolába is fognak majd a gyerekek járni? Kicsit gondolkodni kellett rajta, de blogíró biztos volt benne, hogy egyetlen egy adatlapon sem szerepelt a gyermekei száma… Természetes volt, de ezt a felkészítés során is elmondták, hogy lehetőség szerint mindenhol az igazat kell mondani: jelenleg Bécsben van érvényes szerződése, és ha az lejár, akkor tervez majd itt dolgozni. Az őt sokadmagával foglalkoztató cégnek Németországban is volt számtalan telephelye, tehát ez egyáltalán nem volt hihetetlen. A gyerekeknek meg kiváló iskolájuk van Pesten, egyelőre biztosan nem jönnek ki. Sajnos a beszélgetés alatt az ajtó felett lévő óra gyorsan delet mutatott, amikor is a hivatalnok felnézett, és annyit mondott, hogy na, ez rendben van, végeztünk is, de lejárt a félfogadási idő, most már nem tudja kiadni a vízumot, jöjjön be reggel nyolcra, egyenesen hozzá, nem is kell sorszámot húzni, öt perc alatt végzünk. Blogíró elhűlt, hiszen azt tervezte, hogy az irodából azonnal indul vissza Bécsbe, várja a projektje, a szállását is csak egy éjszakára vette ki. A szocializmusban edződött módon megkérdezte, hogy nem lehetne-e mégis kiadni a vízumot valahogy? A hivatalnok nagyon elcsodálkozott: „De kérem, a nyomtató sem indul ilyenkor el, még ha akarnám sem tudnám belenyomtatni az útlevelébe.”

Nem volt mit tenni, vissza kellett menni a panzióba, mert valahol aludni is fog kelleni. A magyarul beszélő férj nem volt otthon, így az asszonnyal kellett egyezkedni, hogy tud-e még egy napra szobát adni? Blogíró fancsali képét látva a kedves asszony megkérdezte, hogy esetleg valami baj volt a hivatalban? Tudta, hogy ezekkel a keletiekkel mindig történhet valami, hiszen a férje is milyen körülményesen kapta meg az állampolgárságot… Blogíró elmondta, hogy nincs baj, csak lejárt a félfogadási idő, és bár alig öt perc kellett volna még, de az az öt perc bizony csak másnap lesz lehetséges, mert ugye, félfogadási időn kívül… A fogadósné erre csak hümmögött, hogy hát igen, ilyen a hivatal, nem lehet semmit tenni, nagy a bürokrácia. Blogíró viszont elkövetett egy óriási hibát: megjegyezte, hogy „de az ügyintéző legalább valóban nagyon udvarias volt”. Erre azonnal kitört egy nagyon nem várt vihar. A bajor panziósné teljesen kikelve magából, blogíró számára alig érthetően, nagyon erős helyi tájszólással, blogíró értetlenkedését látva néha-néha azért visszaváltva a hivatalos németre, valóban eltorzult arccal kiabálta, hogy „még szép, hogy udvarias volt!”, „próbálna meg nem udvarias lenni!”, „az én pénzemért!”, „én vagyok az adófizető, én fizetem!”, „azonnal ki is rugatnám!”. Komoly percekbe telt, amíg lecsillapodott, de még utána is többször ismételten elmagyarázta, hogy a hivatalnokoknak az a dolga, hogy kiszolgálják az állampolgárokat, segítsék őket mindenben, ezért alkalmazza őket az állam, hiszen minden állampolgár pontosan fizeti az adóját, mindig betartja a törvényeket, tisztelettudó és udvarias a hivatalnokokkal, és a hivatalnoktól az a minimálisan elvárható, hogy ezt ő is folyamatosan megtegye.

Blogíró fejvesztve menekült egy kis extra városnézésre…

Másnap reggel nyolckor aztán valóban öt perc sem kellett ahhoz, hogy mosolyogva belenyomtassák útlevelébe a vízumot. Végül, de ez egy másik történet, a sors úgy hozta, hogy noha ki tényleg nem költöztek, de valóban dolgozott néhány alkalommal, kisebb munkákon Németországban. Egyszer pedig nagyon is jól jött, hogy a hannoveri reptérnek a vásár ideje alatt igencsak pedáns és kukacos határőreinek egy szép, és főleg érvényes munkavállalói vízumot tudott felmutatni. De az már egy másik történet.

Nagyon emlékezetes lecke volt.

Zárszó: blogíró két nappal később, reggel, munkába indulás előtt besétált a Karlsplatz melletti, a bécsi lakásához legközelebb eső kis rendőrőrsre. Ez inkább csak egy „körzeti megbízotti” iroda volt, benne két rendőrnek íróasztallal, talán azért, hogy ha a Nashmarkton történik valami lopás, vagy esetleg a szomszédos bécsi műegyetem diákjai számára valaki túl feltűnően árulja a füvet, akkor legyen a közelben hivatalos személy. Kora reggel az irodácska szinte teljesen üres volt, csak egy rendőr nézett fel kissé szomorúan a reggelijéből, hogy miért is nem hagyják őt nyugodtan étkezni. De amikor meghallotta, hogy milyen hatalmas feladatot kell ellátnia, letette a szalámiszsemlét, elővett egy talán iktató könyvet, szépen (kézzel…) belemásolta az útlevélből kiolvasott adatokat, megtalálta az ide rendeltetett pecsétet, beütötte a munkavállalási engedélyt, teljesen „gemütlich” módon jó munkát kívánt, és folytatta reggelijét. Hiszen ez a dolga.

Egy kis szakma, avagy a papás szülés projekt elemzése az érintettek szempontjából

 

Blogíró most a saját bőrén (pontosabban a saját hasán) kellett megtanulja: a jelentősebb döntések előtt érdemes alaposan megvizsgálni a döntés alapjául szolgáló meghatározásokat. Jelen esetben az „egynapos műtét” kifejezés blogíró általi értelmezése volt finoman szólva is felületes. Egy ilyen beavatkozás valóban egyetlen egy napig tart a kórházi infrastruktúra számára, a teljes kórházi személyzet számára, sőt még az orvos számára is, hiszen ő is csak azon az egyetlen napon találkozik a műtét és a közvetlen beavatkozás során a beteggel (merthogy a műtétet megelőző diagnosztikai és a műtétek követő kontroll vizsgálatok szinte teljesen azonosak, csaknem függetlenül a műtét megvalósításának módjától). De van a projektnek (mert ez is csak egy projekt, hiszen „van célja, van időütemezése, van erőforrás-ütemezése, van egyedi módszertana és van felelős vezetője”), szóval a projektnek van egy érintettje, aki számára már kevésbé igaz az „egynapos” meghatározás: a beteg. Bizony, a beteg számára az egynapos műtét utáni felépülés szinte soha nem történik meg egyetlen egy nap alatt.

Akkor hogy is van ez?

A probléma mindössze annyi, hogy még azok sem figyelnek oda a matematikai definíciók precíz használatára a hétköznapi gondolkodásban, akik jól ismerik azokat. Az „egynapos műtét” egy „entitás”-„attribútum” kapcsolat, ahol a „műtét” az entitás, és az „egynapos” jelző csak attribútum, amely egyszerűen az összetett kifejezés nem minden érintettjére nézve bír azonos hatással. A projekt megvalósítását a projekt-entitás mibenléte, az entitás pontos leírása (a projekt valós célja), az entitásra vonatkozó előírások határozzák meg, a projekt-attribútumok azonban nem kötelezően azonosan érvényesek a projekt minden érintettje számára, itt már lehetnek eltérések.

Az egynapos műtéthez nagyon hasonló, sokak által ismert és ugyancsak egészségügyi fogalom a „papás szülés” igen divatos kifejezése. De az asszonyok, akik már szültek, pontosan tudják, hogy ugyan lelki támaszként nagyon is sokat jelent a párjuk jelenléte a vajúdás során, valóban nagyon jó, hogy egy pohár vizért nem a nővért kell becsengetni, de a szülés fiziológiai folyamatában az apuka olyan igazi nagy befolyással már nem rendelkezik… (sok esetben, amikor a gyerek feje megjelenik, akkor gyorsan leültetik a mama feje mellé, és egyetlen további feladata, hogy ha az anyuka kéri, akkor simogassa, de lehetőleg el ne mozduljon a székéről…) A szülés szülés marad, a várva várt pici előbújik, függetlenül attól, hogy a büszke atya jelen tud-e lenni, vagy sem.

Az attribútumok ugyanakkor sokszor alaposan átalakíthatják az entitások értelmezését. Erre közhelyes példa, számtalan kabaréjelenetben megénekelték a „szocialista demokrácia” fogalmát, amelyet sokan a demokrácia hiányaként szoktak értelmezni, nem is teljesen alaptalanul. Ámbátor persze ez is nagyon függ attól, hogy egy olyan elvont entitást, mint a „demokrácia” miképpen is értelmezünk. Ebbe most nem megyünk bele…

Nagyon érdekes attribútuma a „házasság” entitásnak a „nyitott”. A „nyitott házasság” fogalom alaposan felülírja a házastársaknak a Ptk. 4. Cím 24.§ (1) pontjában előírt kötelezettségeit, ezáltal tulajdonképpen Magyarországon egy jogellenesnek tekinthető entitás-attribútum egység. De ettől még persze létezik, sőt lehet, hogy tulajdonképpen a „házastársi hűség” entitás-attribútum esetében lenne érdemes alaposabban megvizsgálni, hogy miért is kell (kell?) szerepeltetni ott a „házastársi” attribútumot. Vajon mire szoktunk gondolni, amikor nem csupán egyszerűen a „hűség”-ről beszélünk? (Hát igen: „arra”… Mindig csak „arra”.)

Ha valakit ezek után kicsit részletesebben is érdekel a téma, akkor talán érdemes tovább olvasni. De malackodás több nem lesz benne.

(A következő pár mondat jelentős részben a Wikipédia felhasználásával készült, a DeepL free version használatával.)

Az entitás olyan valami, ami önmagában, szubjektumként vagy objektumként, ténylegesen vagy potenciálisan, konkrétan vagy absztrakt módon, fizikailag vagy nem fizikailag létezik. Nem kell, hogy anyagi létező legyen, egyetlen alapvető elvárás, hogy „önmagában létezik”. Igen sokszor az absztrakciókat, az elvont vagy nyilvánvaló fogalmakat, a tudományos vagy jogi fikciókat, az ember által alkotott fogalmakat szokás entitásnak tekinteni (függetlenül azoknak az ember által fizikailag érzékelhető mivoltától). Az entitás, mint fogalom tágan értelmezhető, és vonatkozhat élőlényekre, természeti jelenségekre, papírra vagy bármi másra rögzített jelekre, szimbólumokra, számokra vagy halmazokra, emberi mesterkedésekre, jogi vagy tudományos törvényekre, de akár természetfeletti lényekre, istenekre és szellemekre is, mindazok számára, akik hisznek bennük.

Az attribútum több entitáshoz használt fogalom (legtöbbször egy jelző), mely azt azonosítja, hogy valamely entitás objektum milyen további speciális jellemzőkkel ruházható fel. Az attribútum a logikában és a filozófiában egy adott entitás meghatározott jellemzője. Sokszor a „tulajdonság” kifejezéssel helyettesítik, ez megkönnyíti a hétköznapi használatot, de egyben sajnos korlátozza is a fogalmat. Az attribútumot (tulajdonságot) tekinthetjük az entitás (tárgy, fogalom, „objektum”) egy sajátos formájának, és nagyon fontos, hogy az entitás képes más attribútumokkal (tulajdonságokkal) is rendelkezni, és egy meghatározott attribútum több entitásnak is lehet attribútuma. Például a „műtét” nem csak „egynapos” lehet, hanem lehet „koponya” vagy „végtag”, és nem csupán a „műtét” lehet „egynapos”, hanem létezik „egynapos kirándulás” is. Az „egynapos szerelemről” már ne is beszéljünk…

Egy adott entitás (elvi) meghatározásában ezeknek a tulajdonságoknak szerepelniük kell, az „attribútum-entitás” kettős által meghatározott fogalom konkrét létrejöttekor ezen tulajdonságok valamilyen értéket kapnak. De az attribútum kaphatja esetleg a „semmilyen” értéket, hiszen a „műtét” akkor is értelmes, ha semmiféle attribútum nem kapcsolódik hozzá, csak ez esetben egy nagyon általános fogalmat jelöl.

Fotó: pixabay.com alan9187

„Ha éhezel... szomjazol... ne mondd!”

Karinthy Frigyes: Barack, Molnár Ferenc: Játék a kastélyban

Megjelent a piacon egy nyári (őszi…) gyümölcs, ami amellett, hogy ha jobb fajta, akkor tényleg nagyon finom tud lenni, nagyjából pontosan száz évvel ezelőtt két egészen kiváló írónk figyelmét is magára vonta.

Molnár Ferenc „Játék a kastélyban” című darabját 1926-ban írta, amikor még tudott egészen felhőtlenül szórakoztató darabokat is írni. (Az előadás több szereposztás-változatban is megtalálható a neten, bár az ördög tudja, hogy mennyire jogtiszta változatban, ezért nem linkeljük ide…) Az egész három felvonásos komédia egyetlen rövid problémára épül: vajon mi lehet az a valami, ami „Síma, gömbölyű, bársonyos és illatos és ne harapj bele!”. És ha beleharapnak, akkor mi fog történni? Mert „természetesen” egy úr szeretne beleharapni a valamibe, és rajta kívül csak egy nő van abban a szobában…

Van a blognak egy rossz tulajdonsága, hogy hiába írja valaki álnév alatt, hacsak nem hoz létre egy igen jól kidolgozott hamis személyazonosságot, minden olvasója pontosan ismerni véli. Meg persze a profilban is ott van minden fontos életadata, melyek alapján könnyű azonosítani, blogíró ráadásul pár héttel ezelőtt már az FB fiókjával is összekapcsolta ezt a blogot. Na, de ki ismeri blogírót (vagy bármelyik másik embertársát) valójában? Vajon blogíró valóban kizárólag ezzel az egy témával foglalkozik folyamatosan, kizárólag csak az érdekli, hogy mit is kezd egymással egy férfi és egy nő, ha összekerülnek kettesben egy szobában? Lehetne mondani, hogy miért ne, miért is kellene (a blogban) bármi mással foglalkozni? De ennyire talán még blogíró sem egyszerű. És Molnár sem ennyire egyszerű, mert igaz, a színház és színpad tökéletes ismeretében három felvonáson keresztül nézhető darabot írt abból az egy mondatból (ami persze csak a darab legvégén hangzik el), hogy „Azt hiszi, fiam, olyan könnyű dolog egy tisztességes tárgyat találni, amelyik síma is, gömbölyű is, bársonyos is és amibe nem szabad beleharapni?” Jó, ilyen, tisztességes tárgyat találni valóban nehéz, hacsak ki nem sétál az ember a piacra…

És ha a „tárgyat” idézőjelbe tesszük? Akkor könnyebb lesz? Mert akkor már el is érkeztünk Karinthyhez, akit még korábban, 1921-ben ihletett meg ez a csodálatos gyümölcs. Ezzel a nagyon rövid, alig pár soros írással blogíró először tizenhat éves korában találkozott. Mint minden kamasz, azonnal magára érteni vélte a novellát, mert már mindent tudni vélt az életről, hiszen ott volt számára a bársonyos arcú, hamvas osztálytárs barack-kedvese, aki, hát igen, bármelyik nap, iskola után a „Je t'aime” zenéjére azonnal „kibomlik csipkéi közül”. De ki tudja 16 évesen értékelni egyetlen szem tökéletes barack illatát, harapásának ízét? Blogíró akkor mégis nagyon érteni vélte a novellát, hiszen ugyanabban az osztályban ott volt az elérhetetlen vélt fekete hajú, hófehér bőrű, nagyon karcsú, nagyon nagyvilági barack is, talán nem is barack, hanem valami egészen különös, egzotikus teremtmény, akiről minden fiú tudta az osztályban, hogy bizony, „nem neked díszeleg szivárványszínekben a kristálytartón”. Pedig akkor még egyszer sem vágták blogíró fejéhez valóban szép adottságokkal megáldott hibátlannal látszó barackok, miután hetekig, hónapokig vagy néha évekig bolondították tökéletes gömbölyded idomaikkal, hogy „felejtsd el, kapard a földet aranyért, törd kérgesre tenyered és szíved, rabolj és lopj”, mert „Én tisztességes barack vagyok!”

De akkor vajon ki ismeri jobban a finom gyümölcsöket: Molnár Ferenc vagy Karinthy Frigyes? Mert blogíró biztosan nem.

(fotó: Pixabay.com, StckSnap)